A magyar autógyártás jövője már a nyolcvanas években is a központi témák közé tartozott. Akkor még nem sejtettük, hogy hamarosan világcégek sokasága telepszik meg hazánkban, s egy-két évtizeden belül éllovassá válhatunk a térségben. Ifj. Tóth György munkatársunk 1987-ben megjelent, kissé borúlátó cikke egy letűnt korba repít vissza…
„Hogy lesz-e magyar autógyártás, ezt a kérdést manapság annyian és annyiszor teszik fel, hogy normális körülmények között már elcsépeltnek is hatna. De, ami az autózás területét, a személyautó-kínálatot illeti, sajnos nem beszélhetünk normális körülményekről. A magyar piac függő, partnerei lehetőségeitől, elképzeléseitől függő piac, olyan autót veszünk, amilyet adnak és amilyet tudunk. Másként állna a helyzet, ha vágyaink egyszer valóra válnának, és megszületne az a bizonyos, sok éve emlegetett összeszerelő üzem… de megszülethet-e?
Gazdaságunk, ezen belül is iparunk helyzete, adottságai miatt a legoptimistább válasz is csak így hangozhat: aligha. Ehhez, mármint az ilyen üzem megszületéséhez ugyanis hiányzik néhány apróság. Például a pénz, a fejlett ipari háttér, a szakembergárda (mármint a személyautó készítéséhez szükséges szakembergárda), az alapanyagok csupán egy valami adott, a jó szándék, az óhaj. A kedvező alkalmat több mint 15 évvel ezelőtt szalasztottuk el, amikor Japán autóipara még nem tört be Európába. Akkor a felkelő nap országának bizonyos gyárai kecsegtető üzleti ajánlatokkal ostromolták hazánkat, s ha igent mondunk, ma talán európai központja lehetnénk a japán autóexportnak. De akkoriban a szakemberek meggyőződéssel állították, nincs szükség magyarországi személyautó-gyártásra, mert más jellegű termékeinkért cserébe bőven vásárolhatunk. Ha másért nem, Ikarus buszokért mindenki szívesen ad személyautót.
Tévedni azonban emberi dolog, s hogy mekkora ez a tévedés, azt a Zastava-üzlet is bizonyítja. Év elején még arról beszéltünk, hogy megkezdhetjük az újabb jugoszláv gépkocsi, a Yugo importját, ma ott tartunk, hogy az ellentételek hiánya miatt bizonytalan az eredetileg tervezett hagyományos Zastavák behozatala is. Nemrégiben japán lapokban megjelent hír alapján az a kép alakult ki a jó, gazdaságos, magyarul korszerű autót vásárolni szándékozók körében, hogy a Suzuki céggel sikerült megállapodnunk egy összeszerelő üzem felépítésében, hogy mégis lesz magyar autó. Az Ipari Minisztérium sajtótájékoztatóján ugyanakkor elmondták, hogy megállapodásról nem, csupán tárgyalásokról van szó. De erről már tíz esztendeje szinte állandóan szó van.
És lesz? Ki tudja? Akkora összegekre lenne szükség már az induláskor is, amelyeket ma, ismerve gazdasági helyzetünket, még leírni sem ildomos. A japán elképzelések szerint a Suzuki gyakorlatilag eladná hazánknak a részegységeket, vagyis devizáért vennénk ezeket, s ha a külföldi partner talál olyan cikkeket, amelyek minőségét nem kifogásolja, néhány magyar gyártmányú elem is kerülhetne a kocsiba. Néhány, de ez értékben tört része az autónak. Az elkészült kocsik kis hányadát a japán cég esetleg hajlandó visszavásárolni, de az értékesítés igazából a mi gondunk lenne. Márpedig a nyugat-európai piac enyhén szólva autóval telített, magyar gyártású autót eladni majdnem lehetetlen. Reményt csak az jelentene, ha vegyesvállalati konstrukcióban lehetne vállalkozni a gyártásra, összeszerelésre, mert ebben az esetben a külföldi részestársnak is érdeke az autók eladása. Erre azonban nagyon kicsi az esély.
Persze nemcsak japán autó jöhet szóba, ha esetleges magyar autógyártásról beszélünk. Állítólag tárgyalások folynak a Zaporozsec szovjet-magyar-bolgár kooperációs gyártásáról, de ha ez igaz, egy nem létező autóról tárgyalunk. Arról az autóról, amelyből csupán demonstrációs példányok készültek, amelynek fődarabjai ez nyílt titok még nem léteznek, sem a motor, sem a sebességváltó, sem más fontos elemei nem azok, amelyek a létező néhány modellben helyet kaptak. Ám ha ezt a szempontot nem is vesszük figyelembe, azt mindenképpen meg kell fontolni, érdemes-e egy már születése előtt korszerűtlen gépkocsi gyártásán egyáltalán gondolkodni is.
Főként, mert ez is hatalmas összegek befektetését tenné szükségessé és nemcsak rubelben, forintban! Egyszóval: lesz-e magyar autó? Lesz-e összeszerelő üzem? Ha a szívünkre, vágyainkra hallgatunk, ha azt tartjuk szem előtt, hogy az autógyártás úgynevezett húzó ágazat, hogy az ipart fejlődésre ösztönző terület, azt kell kiáltanunk: igen, igen, kell lennie! De ha a realitásoknál maradunk, a konklúzió ennyi: aligha képzelhető el.
Realitása inkább annak lehet, hogy komolyabban bekapcsolódunk a már létező gyárak tevékenységébe, növeljük a hazai alkatrész és részegységgyártást, szállítást, s fokozatosan alakítjuk ki, teremtjük meg egy későbbi autó-összeszerelési, -gyártási együttműködés alapjait. Persze a fokozatosság nem lassúságot jelent, mert a lemaradást irtózatosan nehéz behozni, növelni azonban gyerekjáték.
Az összeszerelő üzem tervét nem vetették el, a tárgyalások tovább folynak. Hírek szerint döntés ebben a kérdésben 1988 elején várható. Csak az a kérdés, milyen. Egy döntés ugyanis már született, az a bizonyos, 15 évvel ezelőtti…”
IFJ. TÓTH GYÖRGY
