Cikksorozatunkban sok őrült tehetségről írtunk már, Soichiro Honda azonban mindenkin túltesz. Húszmillió jármű és ezernyi átmulatott éjszaka 85 évbe sűrítve… Kapaszkodjanak!
Akárcsak hazánkban, Japánban is a XIX. század második felében indultak meg a reformfolyamatok. A feudalizmusnak 1867-ben, a Tokugawa sógunátus bukásával lett vége, ezt követte az 1912-ig húzódó Meiji periódus, melynek során Japán modern, sikeres állammá nőtte ki magát, s nemcsak elkerülte a gyarmati, illetve félgyarmati státuszt, hanem egyenesen vezető szerepre tört a távol-keleti térségben. Ennek bizonyságaként Kínával és Oroszországgal szemben is háborút nyert, s többek között Koreát, Tajvant és Mandzsúriát is elfoglalta.
Járműipari szamárlétra japán módra
Soichiro Honda ebben a dinamikusan fejlődő közegben látott napvilágot 1906. november 17-én, s már azon új nemzedékhez tartozott, mely az ősi japán kultúra mellett a nyugati szellemiséget is megismerhette. Ehhez persze hosszú, kacifántos utat kellett bejárnia, aminek első kilométerköve valahol az édesapa kovácsműhelye körül keresendő a Shizuoka tartománybéli Komyóban. Gihei Honda precíz ember volt, mindig tartotta a szavát, sosem késett, és semmit nem utált jobban, mint megvárakoztatni másokat. Emellett fiát is próbálta szigorúan fogni, de a kis Soichiro nem volt éppen könnyű eset, már gyermekként is a maga útját járta. Írnom sem kell, ez rendszerint az iskola mellé vezetett, így a továbbtanulás lehetősége elszállt – Honda csak tíz osztályt végzett el.
Az iskolában oly’ renitens fiatal az otthoni műhelyben jóval szorgalmasabbnak bizonyult, mire 16 éves lett már jószerivel mindent elsajátított apjától, sőt kifejezetten rutinosnak számított a különféle szerelési munkálatokban. Mivel a suli zátonyra futott, kénytelen volt állás után nézni, levelet írt hát az Art Shokai járműszerelő vállalatnak Tokióba. Legnagyobb örömére jelentkezését elfogadták, s pár napon belül már ott állt a hatalmas csarnok kapujában szerény poggyászával. Segédként kezdett, munkájáért cserébe szállást és ételt kapott, no meg lehetősége nyílt megismerni az autók, motorok felépítését, illetve működését.
Yuzo Sakakibara, a szerviz tulajdonosa hamar felfigyelt az ifjú tehetségre, s egyre komolyabb feladatokkal bízta meg. Ráhárult például, hogy felkészítse a főnök öccsének repülőgép-motoros Mitchelljét az 1923-as V. Japán Autóversenyen. Honda remek munkát végzett, egyedi megoldásainak és Shin’Inchi bravúros vezetési technikájának köszönhetően az autó elsőként ért célba, s komoly reklámot csinált az Art Shokainak. Az elkövetkező években Soichiro vezető posztig küzdötte magát a vállalatnál, majd 1928-ban úgy döntött, hogy saját lábára áll. Hamamatsuban nyitott 11 fős műhelye ugyan az Art Shokai láncolat részeként működött, de maga irányíthatta, és több ideje jutott kísérletezésre is. Munkái közül tűzoltófecskendők és autóbuszok egyaránt kikerültek, s nevéhez fűződik a csápos emelő feltalálása is.
Két végén a gyertyát…
Honda tudása és munkabírása mindenkit lenyűgözött, magánéleti kilengéseit azonban fejcsóválva nézte az ismerősi kör. A problémák ott kezdődtek, hogy egyszerűen képtelen volt normálisan közlekedni, folyamatosan padlóig nyomta a gázt, s vadul vetette rá magát a legkisebb kanyarokra is. Ezt megfejelendő rendszerint a szakét fogadta maga mellé másodpilótaként, így eshetett meg, hogy lányokkal teli kocsijával lesodródott egy hídról. A szebbik nemhez fűződő viszonya szintén nem volt átlagosnak mondható, naphosszat gurított a hölgyeknek, és sok helyütt olvasni, hogy harmadik emeleti szobájából egyszer „véletlenül” kiesett egy gésa.
Az éjszakába nyúló tivornyák hatásai egy csöppet sem érződtek Hondán, szervize szépen fejlődött, a versenyeken is sikeresen szerepelt, és nem mellesleg feltalált egy küllőöntési eljárást, melynek szabadalmi díjaiból komoly vagyonra tett szert. Sajátos életvitele 1936-ban változott meg gyökeresen, miután egy szabálytalan pilóta miatt óriásit bukott versenyautójával. A hatalmas ütközés ellenére nem lett baja, mellette ülő öccse viszont gerinctörést szenvedett, és ezt nem tudta megbocsátani magának. Úgy határozott, hogy végleg felhagy a versenyzéssel és az ivászattal, s minden idegszálával a cég ügyeire koncentrál.
Találmányok? Japán továbbra is a nemzetközi élvonalban!
A Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) 2024-es jelentése szerint Japán a világ harmadik legnagyobb szabadalmi bejelentője volt 2023-ban, összesen 414 413 benyújtott szabadalommal. A gazdasági teljesítményhez viszonyított szabadalmi aktivitásban is előkelő helyen áll: 3 974 bejelentés jutott 100 milliárd USD GDP-re, amivel Dél-Korea és Kína mögött a harmadik helyet foglalja el.
Technológiai fókuszát tekintve Japán leginkább az elektromos berendezések, a számítástechnika, a közlekedés és a félvezetők területén aktív. Ezek a szektorok nemcsak a hazai ipar gerincét adják, hanem világszerte meghatározóak az innovációs versenyben.
Soichiro Honda nagy művének alapjai
Miként előző lapszámunkban olvashatták, a negyvenes években már egyre nagyobb kereslet mutatkozott a járműipari beszállítókra, minőségi gyártásra képes cégekből viszont alig volt az országban. Ezt ismerte fel a harmincas éveiben járó Honda, aki dugattyúöntésre kívánt specializálódni. Jó pár évébe beletelt, mire tökéletesítette az eljárást, de megérte küzdenie, mert 1941-ben már a hadsereg és a Toyota is Hondától, azaz a Tokai Seikitől rendelt. Színvaksága miatt Soichiro Honda a második világháborúban a hátországban maradt, s vadászgépek gyártását segített optimalizálni.
A vesztes háború után félt, hogy – immáron kétezer (!) főt foglalkoztató – cégét államosítani fogják, ezért eladta a Toyotának, és várakozó álláspontra helyezkedett. Míg rendeződtek a viszonyok, visszatért kísérleteihez, s például sótalanító gépet szerkesztett tengervíz szűréséhez. Egy napon értesült róla, hogy a hadsereg nagy mennyiségű kétütemű motort kíván leselejtezni, s viszonylag olcsón meg lehetne őket vásárolni. Több se kellett, lecsapott a szállítmányra, s a hajtóműveket elkezdte kerékpárokba szerelni.
Az egyszerű és olcsó szerkezet óriási sikernek bizonyult, a készleteket pár hét alatt elkapkodták, s százak jelezték igényüket, hogy vásárolnának még. Az igényekre reagálva 1947-ben Honda megszerkesztette az ötven köbcentis, egy lóerős Type A erőforrást, 1948-ban pedig létrehozta a kifejezetten motorkerékpárok gyártásra szakosodott Honda Motor Companyt. A vállalat rendkívül lendületesen fejlődött, Honda tudásának, üzleti érzékének és vállalatirányítási módszereinek köszönhetően pár évtizeden belül a világ legnagyobb motorgyártójává nőtte ki magát.
Neves járműipari szakemberekért szerencsére nekünk sem kellett a szomszédba menni, sőt forradalmi találmányokat kidolgozó honfitársaink nélkül aligha gördült volna ilyen gyorsan előre a mobilitás szekere. Emléküknek következő cikkünkben adózunk.
