Daimlerék nagy műve elkészült, az alkotók azonban nem pihentek – a gyorsjárású motort mindenbe beszerelték, ami csak mozgott… Tessék kapaszkodni!
Daimler és Maybach 1884-ben építette meg az első járműhajtásra is használható motort, ahelyett azonban, hogy négy kerékre ültették volna, egy tölgyfavázas biciklit faragtak köré. Karl Feriherr von Drais találmánya már akkor is a legolcsóbb közlekedési eszköznek számított, de volt vele egy kis bibi – sem Daimler, sem Maybach nem tudott kerékpározni. A problémát áthidalandó, a bringa két oldalára pótkerekeket szereltek, volánjához pedig Gottlieb fia, Paul ült. A büszke ifjú 1885. november 10-én, három hónappal a találmány szabadalmaztatatása után gördült ki először a nyilvánosság elé, a reklámnak szánt menetpróba azonban inkább ellen-, semmint rokonszenvet váltott ki a gépektől idegenkedő lakosságból.
Az első autó belső égésű motorral!?
Mivel jött a tél, a jármű tervét jégre tették a feltalálók, a motor kiszedték a bicikliből, és egy szánba került át. A bordázott kerékkel hajtott hómobil ugyan szépen tette dolgát, eladni egyet sem sikerült belőle, ezért Daimler újfent irányt váltott: kitalálta, hogy 43. születésnapjára egy önjáró hintót ajándékoz feleségének, Emma Kurznak. Felkereste a Wimpf-féle Királyi Kocsigyártót, s vásárolt egy amerikai stílusú nyitott felépítményt, mely alá Maybach tervezett – motor beépítésére is alkalmas – vázat.
Az erőforrást az Állóóra mintájára készítették el, 70 milliméteres furattal és 120 millis lökettel, azaz 220 köbcentis hengerűrtartalommal. Percenként nagyjából 600-as főtengelyfordulatra volt képes, legnagyobb teljesítménye pedig meghaladta az 1 kW-ot, így – elődjeivel szemben – elég erős volt ahhoz, hogy egy ekkora kocsit mozgasson. Hűtésére a köré kalapált sárgaréz köpeny, illetve az abban keringő víz szolgált, a rugós szívószelepet a vákuum, a kipufogót kezdetleges vezérlés nyitotta.
A motoros kerékpár estében Daimlerék nem bajlódtak az erőátvitellel, a kimeneti tengelyt egy szíjjal összekötötték a hátsó kerék tengelyével, és egyszerűen betolták. Erre a nehéz hintó esetében nem volt lehetőség, muszáj volt váltót beépíteni, amivel a sebességet is lehet szabályozni. Végül két kúpkerékből és egy szíjból állították össze a szerkezetet, ezen keresztül jutott a nyomaték a hátsó tengelyt forgató fogaskerekekre.
Emma el volt ragadtatva az ajándéktól, de nem voltak illúziói, tudta, hogy férje csak alkalmat keresett egy újabb őrültség megvalósításához. Őt igazolja, hogy az átadás és a közös próbakör után elmaradt a romantika, Daimler visszabújt a műhelybe, s az asszony helyett inkább a kocsit bütykölgette… Miután sikerült megbízhatóvá tennie, elhatározta, hogy megmutatja a nagyközönségnek, nem sejtette azonban, hogy mire vállalkozik.
Lázadás a fejlődés ellen
Miként már írtuk, Cannstatt lakossága nem igazán szívlelte Daimleréket, a titkos kísérletekről számtalan pletyka keringett a szomszédok körében. Mikor a csattogó, püfögő masina megjelent az utcán, általános felháborodást és riadalmat váltott ki. A lovak ágaskodni kezdtek, a gyermekek felsírtak, a jónép pedig kiadós kőzáport zúdított a félelmetes szerkezetre és a rajta utazó Gottliebra, Paulra és Wilhelmre. Ha belegondolunk, hogy a stuttgarti régió ma az autógyártás egyik fellegvára, ez bizony igen érdekes momentum, pláne, hogy a szidalmak az újságok hasábjain is folytatódtak.
– Fejezzék be a közveszélyes kísérleteket! – követelték a firkászok, Daimler és Maybach beszüntette hát a próbákat. Hogy a fejlesztés ne álljon le, a páros titokban egy csónakba szerelte át a motort, és éjszakánként a Neckaron szelték a habokat. Amint összeállt a gép, szerették volna értékesíteni, de a „hagyományos” bemutatótól már féltek, úgyhogy cselhez folyamodtak. Daimler mindenféle drótokkal, porcelán szigetelőkkel aggatta teli az erőforrást, s újfajta, a „levegő elektromosságát” hasznosító villamos csónakmotornak hazudta azt.
A helyiek bevették a mesét, és már-már elismerték Daimlerék munkáját, de 1887-ben, a Frankfurti Regattán ismét kitört a botrány, itt ugyanis elmaradt a porhintés: a motor pőrén zakatolt, a rendőrség pedig nem engedte, hogy a benzines szörny veszélyeztesse a közönség testi épségét.
A világ első motorcsónakja
Gottlieb őrjöngött, mikor el akarták távolítani őket, Maybach viszont gondolt egyet, beindította a motort, és a víz közepére menekültek a rendőrök elől. Ezt követően majd egy órán át játszottak macska-egér harcot az ügyetlenkedő egyenruhásokkal, akik végül kénytelenek voltak belátni, hogy a gyors motorcsónakot nem tudják utolérni. Mindenesetre a kergetőzés jó reklámnak bizonyult, a cannstatti ellendrukkerekből drukkerek, majd vásárlók lettek, a mérnökpáros pedig lassacskán kivívta magának a tiszteletet.
Igen ám, de míg ők „társadalmi” problémákkal küzdöttek, műhelyüktől nem messze valaki más is szorgalmasan dolgozott. Talán már hallottak róla, úgy hívták Karl Benz. Bár ő sokkal rosszabb anyagi helyzetben volt, mint Daimlerék, 1885-re hat motort és egy működő autót épített, s nem utolsó sorban a szabadalmaztatásban is előrébb járt – a motorral hajtott autó hivatalosan Benz találmánya. Következő lapszámunkban az ő munkásságát tekintjük át, amellett persze, hogy Daimlerék sztorijának végére is pontot teszünk. Tartsanak velünk!
Kovács Zsigmond
